Először másodéves egyetemistaként jártam Norvégiában. Akkor még Malmön keresztül el lehetett buszozni Oslóig, és nem kellett a 20(néhol már csak 15) kilós csomagkorlátozással számolni. Ennek megfelelően, ahogy én anyukámtól megtanultam a háromhetes olasz apartmanos nyaralásokra keszülve, zacskósleves, jaffaszörp és pirosarany nélkül nem indulunk el. „Még a végén éhenhalnánk Olaszországban, hiszen azok a digók még egy pörköltet sem tudnak főzni!” Drágalátos édesanyámtól nem tanultam toleranciát, és nyitottságot más kultúrák iránt. Majd negyed évszázadig meg voltam róla győződve, hogy jót csak otthon ehetek. Még a mai napig minden nekem kínált ételt gondosan megszagolok, mielőtt betenném a számba, erről a mai napig nem tudtam leszokni, most már legalább nem fintorgok hozzá. Az első jólirányzott pofont ezen a skandináv körúton kaptam, ezt aztán még követték a sorozatos sztereópuszik a külföldön eltöltött idő alatt.
A híres bergeni halpiacon szembesültem azzal, hogy a rénszarvas fogyasztásra alkalmas állat, sőt mi több, vajon megsütve az egyik legfenségesebb étel amit valaha ettem. Felbuzdulva a kezdeti sikereken, és a hazai töménnyel megtámogatva úgy gondoltam, hogy a bálnához is elég tökös legény vagyok már. Megkóstoltam. A kezdeti húsvéti sonka íz után alattomosan bekúszott a tengeri halak szokásos pusztulás és halál íze. Csalódott voltam, de hamar elfelejtettem a dolgot, haladtunk tovább, éjszakáztunk illegálisan kempingek vizesblokkjában, egy paplak kertjében sátorozva a Sarkkörön túl, megmásztunk mindent és átkeltünk mindenen, ami szembejött, majd szerencsésen hazaértünk 3 hét után.
Pár hete viszont hozzám került egy darabka bálna farokhús. Hosszú utat járt be, autón érkezett Bergenből a Közraktár utcába. A híre már megelőzte, és én napokig kutattam, hogy sashimi készüljön-e belőle a Mrs. Ohnishi's Whale Cuisine könyve szerint, vagy feröeri módon készítsem-e el hagymával és vagy negyed kiló vajjal, esetleg izlandi módon savanyítsam. Eldöntöttem, feröeri módon fog elkészülni, bejelentettem vasárnapra a főzési szándékom a finn barátomnak, konyha csillogóra fényesítve, burgonya megpucolva, ruszki sztandard, decispohár elérhető közelségben. A bálna végül megérkezett:
Amit elfelejtettek velem közölni, hogy az állat füstölt és korianderes pácban úszik. Nem baj, a nagyi savanyúsága majd komplementer lesz a füstölt hússal, finom az, megesszük Ketten hajoltunk a 200 grammnyi csukabálna fölé (Norvégiában, csak ezt az egyetlen fajt vadásszák, évente körülbelül 500 egyedet). Felváltva néztük a egymást és a húst. Töltöttünk magunkba egy kis instant bátorságot, és elővettem az ünnepi japán santokumat, felnyitottam a csomagolást, kivettem a bálnát, majd kettévágtam. A hús márványozott volt, habár nem szabályosan, ahogy én azt japán szakácskönyvből láttam. Állaga a hőkezelt marhahúséval egyezett, vastag rostokból állt. Mindenki kapott egy-egy falatot, és háromra bekaptuk. Csak ő nyelte le, de csak egy rövid időre. A bálna továbbra is egy kellemes marhasteakre emlékeztet első ízlelésre, majd olyan íze lesz, mintha szűretlen habos tengervízzel gargalizálna az ember. Egy tökéletes surf ’n’ turf egyetlen állatba csomagolva. Mi a Burger Kingben ebédeltünk, a bálna meg ment két felé halkedvelő barátok háztartásába.
Ha esetleg valakit érdekelne a feröeri recept:
1 kg bálnahús
1 kg kifliburgonya
4 vöröshagyma
250 g vaj
A bálnahúst vasserpenyőben mindkét oldalán vajon megsütjük, majd 150 fokos sütőbe toljuk. A krumplit meghámozzuk megfőzzük. A felkarikázott hagymát a vajban aranybarnára pirítjuk, hozzáadjuk a megfőtt felkarikázott krumplit, durva tengeri sóval megszórjuk. Velbekomme!
